Contele Imre Mikó 220

Pe 4 septembrie, ne amintim de contele Imre Mikó, născut acum 220 de ani (4 septembrie 1805 – 16 septembrie 1876). Este una dintre cele mai cunoscute şi importante personalități ale vieții publice din Transilvania secolului al XIX-lea, care a avut un rol în aproape toate domeniile vieții sociale, culturale și politice, dedicându-și existența slujirii binelui comun. Moştenirea sa spirituală şi materială, de o bogăţie uimitoare, face parte din patrimoniu naţional. Biblioteca noastră păstrează o mare parte din arhiva lui personală (scrisori, manuscrise, fotografii etc.) şi, de asemenea, a moştenit odată cu fondurile Societăţii Muzeului Ardelean majoritatea cărţilor din biblioteca familiei.

S-a născut la Zăbala (jud. Covasna) la 4 septembrie 1805. După absolvirea școlii din Aiud, a putut, ca ca funcționar al Guberniului Transilvaniei,  pune în aplicare, la Târgu Mureș, cunoștințele juridice însușite. Hărnicia și pregătirea lui l-au condus curând în cercurile marii politici vieneze: în 1835 a fost numit la Cancelaria Aulică a Transilvaniei de la Viena, apoi din 1837 a fost consilier la Guberniul din Cluj. Încă de atunci a avut un rol decisiv în viața educațională și bisericească din Transilvania: din 1838 a fost curator al Colegiului din Aiud, din 1840 curator statuar al Bisericii Reformate din Transilvania, iar din același an a sprijinit, organizat și condus Teatrul Național din Cluj. Curtea de la Viena l-a numit în 1847 tezaurar al Transilvaniei și consilier intim, iar înainte de Revoluția din 1848 a fost locțiitor, apoi guvernator efectiv al Transilvaniei. Rolul asumat în timpul revoluției ilustrează valorile sale umane și înțelepciunea politică: a promovat împăcarea cu naționalitățile, a urmărit menținerea ordinii publice și a încercat să prevină izbucnirea războiului civil. Cariera sa politică a fost sacrificată convingerilor sale: elita politică maghiară nu era de acord cu el, iar Curtea de la Viena îl privea cu suspiciune. La 22 decembrie 1848 a ajuns la Olmütz, la împăratul Francisc Iosif I, căruia intenționa să îi prezinte un memorandum despre restabilirea păcii în Transilvania, dar împăratul nu i-a mai permis să se întoarcă acasă, ținându-l aproape un an în arest la domiciliu. În această perioadă, după nașterea celui de-al patrulea copil, Anna, i-a murit soția, Mária Rhédey (24 martie 1849). Mikó s-a putut întoarce acasă abia în octombrie 1849.

Posibilitatea de a-şi continua demersurile în folosul societăţii, după înfrângerea Revoluției şi în condiţiile restrictive impuse de Absolutism  este bine exprimată de deviza pe care şi-a ales-o: „Ceea ce nu se poate obține prin forță, se poate realiza în liniște și tăcere, prin muncă.” Interesul său pentru istorie a dat roade în această perioadă, când au apărut primele sale publicații tipărite, subliniind importanța adunării izvoarelor istorice. În același timp, și-a pus talentul organizatoric și energia în slujba culturii publice. Atunci a reușit (re)înființarea unor instituții a căror activitate a determinat fundamental viața socială și culturală a Clujului: a reînființat Asociația Economică din Transilvania (1854), a revitalizat Teatrul Național din Cluj, iar cea mai mare „operă” a sa a fost întemeierea Societății Muzeului Ardelean (1859). În 1856 a fondat săptămânalul politic Kolosvári Közlöny. A sprijinit material şi a participat la organizarea asociațiilor care susțineau inițiativele culturale românești și săsești (ASTRA şi Verein für siebenbürgische Landeskunde). A susţinut școlile existente din Transilvania și a contribuit la înființarea altora: a fost mecena și organizator al colegiului din Aiud, al Gimnaziul Kun din Orăștie, a contribuit la întemeierea Colegiului Reformat din Sfântu Gheorghe (1859). În 1858 a fost ales membru al Academiei Maghiare de Științe, iar din 1865 a făcut parte și din consiliul director al acesteia. În 1867 a fost ales ca prim președinte al Societății Istorice Maghiare, funcție pe care a deținut-o până la moarte. A avut un rol esențial în înfiinţarea Universității din Cluj (1872), la care a contribuit prin autoritatea sa politică și socială și prin resursele materiale și intelectuale puse la dispoziție. Contemporanii săi îl considerau deja pe contele Imre Mikó drept „Széchenyi al Transilvaniei”.

A avut o contribuţie esenţială la pregătirea compromisului din 1867 (instaurarea Monarhiei Austro-Ungare) în Transilvania, după care a primit o nouă misiune politică: guvernul condus de Gyula Andrássy l-a numit ministru al lucrărilor publice și al transporturilor. A deținut această funcție timp de trei ani, iar în perioada mandatului său a considerat drept sarcină principală scoaterea Transilvaniei din izolarea geografică şi comercială. Ca ministru al transporturilor, încă de la sfârșitul anului 1867 a elaborat un plan al rețelei feroviare maghiare, bazat pe vechile proiecte ale lui István Széchenyi, dar adaptat noilor condiții. Planul prevedea trasarea a 25 de linii de cale ferată, prin care și Transilvania era integrată în traficul de transport și comerț al Europei Apusene.

Szeptember 4-én a 220 éve született gróf Mikó Imrére emlékezünk (1805. szeptember 4 – 1876. szeptember 16.). A 19. századi erdélyi közéletnek ma is egyik legismertebb és legfontosabb alakja, aki a társadalmi, kulturális és politikai élet szinte minden területén szerepet vállalt, életét a köz szolgálatának szentelte. Szellemi, anyagi hagyatéka nemzeti örökség, máig inspirál és kötelez megőrzésére, máig rácsodálkozunk szinte kimeríthetetlen gazdagságára. Könyvtárunk őrzi személyes iratainak (levelek, kéziratok, fényképek) egy részét, akárcsak az Erdélyi Múzeum Egyesületnek adományozott családi könyvtárának jelentős hányadát.

1805. szeptember 4-én született Zabolán. A nagyenyedi iskola elvégzése után Marosvásárhelyen az Erdélyi Gubernium tisztviselőjeként gyakorolta az elméletben elsajátított jogi ismereteket. Szorgalma és felkészültsége hamarosan a bécsi nagypolitikai körökbe vezette be: 1835-ben a Bécsben működő Erdélyi Udvari kancelláriára nevezték ki, majd 1837-től Kolozsváron volt főkormányszéki tanácsos. Az erdélyi oktatási és egyházpolitikai életben már ekkor meghatározó szerepet vállalt: 1838-tól a nagyenyedi főiskola gondnoka, 1840-től az Erdélyi Református Egyházkerület státuskurátora volt, 1840-től a Kolozsvári Nemzeti Színházat támogatta, szervezte, igazgatta. A bécsi udvar 1847-ben erdélyi kincstárnoknak és belső titkos tanácsosnak nevezte ki, a szabadságharc előtt Erdély ügyvivő, majd tényleges főkormányzójaként működött. A szabadságharc alatt vállalt szerepe jól mutatja emberi értékeit, politikai bölcsességét: a nemzetiségekkel kiegyezést szorgalmazott, a közrend fenntartását, a polgárháború kitörését igyekezett megakadályozni. Politikai pályáját áldozta meggyőződéseinek: a magyar politikai elit nem értett vele egyet, a bécsi udvar is gyanakvással kezelte: 1848. december 22-én érkezett Olmützbe I. Ferenc Józsefhez, akinek egy memorandumot készült átnyújtani az erdélyi béke helyreállításáról, de innen az uralkodó már nem engedte haza,  szinte egy évig tartotta házi őrizetben. Ez idő alatt halt meg negyedik gyermekük, Anna születése után felesége, Rhédey Mária (1849. március 24.), Mikó csak 1849 októberében térhetett haza.

 A szabadságharc leverése után, az abszolutizmus diktálta szűkös lehetőségek között, a közjóért  való munkálkodás lehetőségét jól kifejezi választott jelmondata, amelyet ő maga így fordított: Mit erőszakkal nem, csöndben és halkan munkálva végbevihetni. A történelem iránti érdeklődésének eredményei ekkor jelennek meg nyomtatásban is, ekkor teszi nyilvánossá a történelmi kútfők összegyűjtésének fontosságát, mindemellett pedig szervezőkészségét, erejét a közművelődés szolgálatába állította. Olyan fontos intézmények (újra)alapítását eszközölte ki ebben az időszakban, amelyek működése alapvetően meghatározta Kolozsvár társadalmi, kulturális életét: újraalapította az Erdélyi Gazdasági Egyletet, felélesztette a Kolozsvári Nemzeti Színházat, legnagyobb „műve” az Erdélyi Múzeum Egyesület létrehozása volt. Kolosvári Közlöny címen 1856-ban politikai hetilapot alapított, részt vállalt a román és a szász művelődési törekvéseket felvállaló egyesületekben (ASTRA, Verein für siebenbürgische Landeskunde). Ezeknek működését, megszervezését anyagi támogatással is segítette. Támogatta Erdély iskoláit és újabbak alapításához járult hozzá: mecénása és szervezője volt a nagyenyedi főiskolának, a szászvárosi Kun-Tanodának, támogatta a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítását (1859). Fontos szerepe volt a kolozsvári egyetem létrehozásában (1872), amelyhez politikai, társadalmi tekintélye bevetésével és az általa megteremtett anyagi-szellemi források felkínálásával járult hozzá. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta, 1865-től az igazgatói tanácsának is tagja volt. Az 1867-ben alakult Magyar Történelmi Társulat első elnökének választotta, ezt a tisztséget haláláig viselte. Gróf Mikó Imrét már kortársai is „Erdély Széchenyijének” tartották.

A kiegyezés (1867) legfontosabb erdélyi előkészítője volt, ez után érte az újabb politikai szerep: az Andrássy-kormány kérte fel közmunka és közlekedésügyi miniszternek. E megbízást három évig viselte,  minisztersége idején legfontosabb feladatának Erdély földrajzi és kereskedelmi elzártságának megszüntetését tekintette. Közlekedésügyi miniszterként már 1867 végére elkészítette a Széchenyi István egykori tervein alapuló, azt újragondoló és az újabb viszonyokhoz igazító magyarországi vasúti hálózat-tervet, amely 25 vasútvonal kijelölésével Erdélyt is bekapcsolta Európa nyugati felének közlekedés- és kereskedemi forgalmába.

În fruntea proiectului se afla linia ferată care urma să lege Budapesta de portul Fiume (azi: Rijeka, Croaţia), oraș anexat în 1868 la Regatul Ungariei; imediat după aceasta urma construcția căilor ferate din Transilvania (cronologia liniilor de cale ferată construite și inaugurate în acea perioadă a urmat, în linii mari, această ordine – ce poate fi considerată și o ierarhie a importanței).

La aniversarea a 220 de ani de la naşterea contelui, prezentăm un document personal, mai puţin cunoscut : diploma prin care i-a fost conferit titlul de cetățean de onoare al orașului Fiume, la 16 iulie 1869. Oraşul l-a onorat pe Mikó ca principal promotor, susținător și inițiator al elaborării planului detaliat al liniei ferate Budapesta–Fiume și al începerii lucrărilor. Proiectul oferea garanția că se va putea evita pericolul izolării și al pierderii relațiilor comerciale în fața portului concurent Trieste, aflat sub administrație austriacă.

Vestea acordării titlului de cetățean de onoare al oraşului Fiume lui Mikó Imre a fost relatată de presa vremii (Budapesti Közlöny, 18 iulie 1869; Fővárosi Lapok, 17 iulie 1869; Pesti Napló, 18 iulie 1869; Nefelejts, 25 iulie 1869; Vasárnapi Újság, 1 august 1869), iar acest fapt este menționat și în necrologul său. Prin prezentarea acestui document ne amintim de contele Imre Mikó, care a lucrat până la sfârșitul vieții sale în liniște, cu perseverență, credință și loialitate.

A tervezet első helyén az 1868-ban a Magyar Királysághoz csatolt Fiume (ma: Rijeka, Horvátország) kikötővároshoz vezető vasútvonal állt, ezt mindjárt az erdélyi építkezés követte (az ebben az időszakban megépített, átadott vasútvonalak kronológiája követte is nagyjából ezt a – fontossági sorrendnek is nevezhető – rendet).

Születésének 220. évfordulóján egy kevéssé ismert személyes dokumentum bemutatásával emlékezünk gróf Mikó Imrére: 1869. július 16-án Fiume város díszpolgárává választották, s ez alkalomból díszes oklevéllel is megajándékozták, mert fő szorgalmazója, támogatója és kieszközlője volt a Budapest–Fiume vasútvonal részletes tervezetének kidolgozásának s a munkálatok elindításának. Fiume városa ebben látta biztosítékát annak, hogy az elszigetelődés és a kereskedemi kapcsolatok megszűnésének veszélye a szomszédos, osztrák fennhatóság alá tartozó, konkurens Trieszttel szemben kivédhető lesz.

Mikó Imre fiumei díszpolgárságának hírét közölték a korabeli újságok (Budapesti Közlöny, 1869, 07. 18, Fővárosi Lapok, 1868. 07. 17., Pesti Napló, 1869, 07. 18, Nefelejts, 1869, 07. 25., Vasárnapi Újság, 1869. 08. 01.), nekrológjában is megemlítik. Az ez alkalomból kapott oklevél  közzétételével emlékezünk a csendben, kitartóan, hittel és hűséggel élete végéig munkálkodó gróf Mikó Imrére.